Hogy milyen volt az év utolsó versenye? Egy túlélőpróba, ahol minden lépés fájt, és minden döntésnek súlya volt. A Madeira Maxi Race nem adta könnyen magát: volt pillanat, amikor már nem a cél számított, csak a következő méter. Mégis mentem tovább – mert ott, Madeirán, máshogy nem lehetett. A dzsungel, az óceán és a csúszós ösvények között végül kiderült, mire képes az ember, amikor már rég nem ideálisak a körülmények. És hogy mi marad a végén? Több, mint egy célba érkezés.
Az év utolsó versenye volt számomra a Maxi Race Madeira. És azt hittem, tudom, mit jelent egy év méltó lezárása, de most, visszanézve, inkább azt mondom: ez nem lezárás volt, hanem egy nagy, hangos, szívdobogtató felkiáltójel. Egy kaland, ami izgalmas, kemény, néha kifejezetten ijesztő volt, és persze már most, alig hogy véget ért, elkezdett megszépülni az emlékeimben.
Kihívás a javából
Az első három órában sikerült három igazán nagyot esnem. Nem az a „felállok, lerázom, megyünk tovább” típusú esések voltak. Olyanok, amelyek után pár másodpercig csak feküdtem, és próbáltam összerakni, mindenem megvan-e még. A karjaim már ekkor rettenetesen fájtak, minden mozdulatnál belenyilallt a fájdalom, de mentem tovább. Mert ezért jöttem. Aztán jött a következő fordulat: egy bokaficam, ami egyetlen pillanat alatt átvette a főszerepet. Onnantól kezdve minden fájt, végig. Nem volt olyan kilométer, amikor ne éreztem volna. Nem volt olyan lépés, ami ne emlékeztetett volna rá, hogy ez most más lesz, mint amit előre elterveztem.
A pálya brutális volt. Nem csak fizikailag, hanem fejben is. Technika, figyelem, koncentráció, egy pillanatra sem lehetett kikapcsolni. Minden nedves volt, csúszós a pára miatt, a kövek alattomosan elmozdultak, a talaj furán nyirkos volt. Levadák mentén futottunk, keskeny peremeken, egyik oldalon csordogáló víz, a másikon szakadék. Se korlát, se szalag, csak te és a következő lépésed. A lépcsőktől előre tartottam, végül mégis azok lettek a „kellemesebb” részek – ott legalább kiszámítható volt a mozgás.
És közben ott volt a táj: Madeira nyers, vad, őszinte valójában. Dzsungel, virágok, hegyek, óceán. Volt olyan szakasz, ahol az óceán felett futottunk, egészen közel hozzá. Szeretem nézni, csodálni a nagyságát, az erejét, ez most egyszerre adott erőt és vett el belőle. Mert miközben lenyűgözött, minden egyes lépésre száz százalékig figyelni kellett. Néha csak körbenéztem, és
nem hittem el, hogy itt futhatok, még akkor sem, amikor éppen szenvedtem.
Nem volt igazán jó napom. Az esések után óvatosabbra vettem a tempót, biztonsági futás lett belőle. Nem ez volt a főversenyem, így megengedtem magamnak, hogy mindent megnézzek, amit csak lehet. Régóta kíváncsi voltam a szigetre, és eldöntöttem: ha már itt vagyok, kiélvezem minden percét. Volt időm nézelődni – néha túl sok is, de nem bántam. Volt olyan pont, amikor tényleg csak az vitt előre, hogy lépésről lépésre haladjak. Nem a cél, nem az eredmény lebegett a szemem előtt, csak a következő méter.
Tervek és a valóság
Az előzetes stratégiám nagyjából a harmadik órában borult fel végleg. Három esés, egy bokaficam, ott húztam be a kéziféket. Totyogónak éreztem magam, de ez tűnt biztosnak. Akkor döntöttem el igazán, hogy végig akarok menni. Nem tudtam, meddig bírom a fájdalmat, de azt tudtam, hogy be akarom fejezni. A fejem végig erős volt, ez most fejben dőlt el. A karjaim fájtak, a bokám jelzett minden lépésnél, de mentem.
Voltak apró, emlékezetes pillanatok, amik kapaszkodót adtak. Az első pontra első nőként értem fel, csak azért, mert Maryline Nakache eltévedt. Mosolyogtam, kellemes meglepetés volt. Az 50. kilométernél utolért egy portugál lány, nem volt messze tőlem egyik pontnál sem. Éjféli indulás volt, közben nem nagyon láttuk egymást, de egy ideig együtt haladtunk. Beálltam mögé, vitt a ritmusa. Jó pillanat volt, a bokám viszont hamar szólt, hogy ez nem jó ötlet, így elengedtem és a biztosat választottam.
Az időjárás kegyes volt hozzánk. Nem esett egyáltalán, ami decemberben szinte csoda Madeirán. A pára nem zavart, a szintkülönbség önmagában nem volt sok – nem az volt a nehéz, hanem a folyamatos figyelés. Az a fajta koncentráció, ami órákon át nem enged el, és a végére jobban kifáraszt, mint bármilyen emelkedő.
Emlékezetes dobogó
Végül női harmadik helyezettként sikerült beérnem. Őszintén azt éreztem, hogy csoda, hogy befejeztem, de befejeztem 18 kalandos óra alatt és ez most mindennél többet jelent. Nem az idő, nem a helyezés miatt, hanem azért, mert végigmentem azon, ami akkor ott volt előttem.
Ha újra készülnék erre a versenyre, nem csinálnék semmit másképp.
De egyelőre nem megyek vissza. Szeretek haladni egy versenyen, ez pedig nem gyors pálya. Az esőre, viharra is nagy az esély, bele sem akarok gondolni, milyen lett volna ez a pálya rossz időben. Egy dolgot viszont biztosan adott: megmutatta, milyen sokáig elviselhető a fájdalom. Ezt más versenyek is tudják, de itt valahogy mélyebbre ment.
Hogy ajánlanám-e első nagy terepversenynek? A 100 kilométert biztosan nem. Ez már egy következő szint. Óceán, hegyek, virágok, dzsungel, kaland, minden egy helyen. Csak száz százalékos figyelem kell hozzá és erős combok, meg egy döntés: hogy akkor is mész tovább, amikor minden mást mondana.
A Madeira Maxi Race nemcsak egy verseny volt, hanem egy utazás önmagam határainak felfedezésébe. Minden fájdalom, minden esés, minden óvatos lépés megtanított arra, hogy a kitartás és a koncentráció néha többet jelent, mint az erő. A sziget vad, nyers szépsége minden nehézséget kárpótolt, és minden pillanatban emlékeztetett: futni itt élmény, nem csak teljesítmény. A női dobogó harmadik helye ugyan öröm, de a valódi győzelem az volt, hogy képes voltam végigmenni, minden fájdalom ellenére. Madeira megmutatta, hogy a terepfutás nem csak fizikai próba, hanem mentális kaland is, ahol minden lépés számít. És ezt az élményt soha nem felejtem el, 18 óra, amely örökre a részem marad.
