A Pirin Ultra 160 nem az a verseny, ahol elég gyorsnak lenni. Itt a technikás terep, a kimerültség és az időjárás is bármikor átírhatja a terveket. 47,5 óra a hegyek között. 160 kilométer, 11 000 méter szintemelkedés és egy vihar, amelyben minden másodperc számít. Orosi László beszámolója a Pirin Ultra terepfutóversenyről.
Régóta szemeztem már ezzel a versennyel, de egyrészt a 160 km-es táv, másrészt a 11 000 m+ (!) szintemelkedés egy ideig eltántorított, na meg az, hogy nem akartam egyedül nekimenni ennek a kihívásnak. De mivel Maku Laci barátomat idén sikerült rábeszélni, hogy vágjon bele ő is, így elhárult minden akadály. Kis hazánkból ketten indultunk el Bulgáriába, a Pirin-hegységbe.
Csütörtökön, a rajtszámátvétel előtt orvosi vizsgálat (ez megérne egy külön fejezetet is, mert ez elég hosszú és sok alkalmas procedúrára sikerült, de erről majd egyszer Maku megemlékezik a memoárjában), rajtszámfelvétel, frissítőzsák leadása, vacsora, alvás.
Péntek reggel 5 órakor ott álltunk Bansko főterén a rajtban. Gyors rajtfotó, kis hangulatvideó, és indult is a mezőny. Nem volt nagy tömeg. Összesen 81 induló gyűlt össze. Igaz, előzetesen 93-an neveztek, de valószínűleg 12-en már a reggeli felkelésnél úgy érezték, inkább kihagyják ezt a mai napot. Utólag meg tudtam érteni őket.
Összehasonlításképpen a két héttel ezelőtti franciaországi UTMB-verseny hasonló távjának rajtjában kb. 2500 ember gyűlt össze. Ők még szerencsések voltak, mert kb. 5000–6000 futóból sorsolták ki a nevüket. Ilyen ez a műfaj, van olyan verseny, ami felkapottabb, és van, ami családiasabb szervezésű. Nagy váltás volt ez az UTMB TDS 1290 fős tömege után, de én szeretem ezt is, sőt talán ez a fajta hangulat közelebb áll hozzám (az idei két romániai verseny is hasonló volt).
Rajt
Kellemes emelkedőn kocogva hagytuk el az ébredező, nyugodt kis városka sötét utcáit. Úgy gondoltam, legalább 86 km-ig együtt megyünk Makuval, de gyorsan jött a kérdés tőle: „Ennek mi értelme?” Értsd jól, mi értelme van kocogni felfelé, ha nemsokára úgyis mindenki gyalogolni fog, és különben is hosszú még ez a verseny (50 óra a szintidő), minek futni? Így sajnos ezzel a lendülettel el is váltunk egymástól. Na, gondoltam, legalább már nem kellett azon aggódnom, mi lesz akkor, ha egyedül megyek éjszaka a hegyen, és keresgélni kell az utat. Ezen már nem kellett agyalnom.
Az első szakasz egy ideális, laza bemelegítő a maga 10 kilométerével és 905 m+ szintemelkedésével. Nehéz ilyen körülményeket produkálni itthon. Olyan, mintha a Pilisben a Prédikálószékre felfelé csak a Vadálló-kövek részét csinálná valaki fel és le, de azt hosszú órákon keresztül (csak sajnos azon felérsz hamar).
Az első ponthoz jó lendületben érkeztem meg. Nem is álltam meg, szinte csak megnéztem, mi várható majd a frissítőasztal kínálatában, és már folytattam is az utamat felfelé. Mindig csak felfelé, újabb 950 m+. Gyakorlatilag a 160 km-es verseny útvonala úgy áll össze, hogy kb. nyolcszor mentünk fel 2500–2600 méteres csúcsokra, majd onnan meredeken lefelé, és ismét felfelé. Meg lehet szokni. Idő kell hozzá, de meg lehet szokni. Pontosabban el lehet fogadni, hogy ez most ilyen lesz végig.
A frissítésemet otthon próbáltam alaposan megtervezni. Ebből a szempontból nekem szerencsés volt a felosztás, mert majdnem minden frissítőpont egy hegy lábánál volt, ahonnan hosszú az út felfelé. Így tudtam szilárdat is enni, ami a hegyre felfelé menet megemésztődött, lefelé pedig már nem terhelte a gyomrot. Ez volt a terv, ami nagyjából be is vált. Annyi előre nem látható változóval kellett számolnom, hogy amit megettem a frissítőponton, az kb. arra volt elég, hogy az aktuális hegyet meg tudjam közelíteni.
Olyan szinten égette a kalóriákat ez a brutális szintváltakozás, hogy bőven kellett ennem géleket is mellé, és minden mást, ami a kezem ügyébe került a zsákomból. Futható versenyeken általában nem fogyasztok szilárdat, azaz géllel, izóval, vízzel és gyümölcspürével elvagyok. Na, itt meg kellett állapítanom, hogy a püré csak arra jó, hogy színezze a nyálam (bocsi). Mire betoltam egy adagot, az már szinte el is égett. Gyorsabban ürítették ki a hegyek a CH-raktáraimat, mint a széfet a nagy bankrablásban.
Mandrata
Ide előre lehetett küldeni csomagot. A depóból magamhoz vettem pár csere zoknit, a capys sapkámat, gélt, pürét, ittam egy kis őszilevet, a frissítőasztalról elvettem két ajváros kenyeret, és indultam tovább. Várt rám 15 km és 1550 m+ szintemelkedés. A felfelékről nehezebb részletesen beszámolni. Folyamatosan menni kell, nem megállni, mindegy, mire gondolni közben, akár lehajtott fejjel is, de menni. Dolgozott rendesen a futóbot. Aztán, mikor felér az ember, végre lehet szusszanni és indulni lefelé. Ez sem mindig jó, mert meredek a terep, hosszú idő után odaveri a térdet, és a szikla kikészíti a talpakat is. Akkor azt kívánom, talán jobb lenne már inkább felfelé.
Lefelé keresgélni kellett a helyes utat. Hiába volt a track az órámon, próbáltam nézni, merre vannak előttem futók, de nem nagyon láttam senkit. Néha letértem a képzeletbeli ösvényről, és csak arra mentem, amerre jelezte az óra a jó irányt. Több vízesés mellett haladt az ösvény, amelyekre azért mindig jutott idő egy pillantást vetni. Az ösvény szépen bevitt egy törpefenyvesbe, ahol csak úgy lehetett haladni, ha kétrét görnyedtem, mert az kedvesen, szinte simogatóan a fejem fölé hajolt (sokszor leverve a sapkámat).
Ezzel még nem is lett volna gond, de attól a száz birkától, amely elállta az utamat, már nehezebb volt haladnom. Szerencsére, miután megriasztottam őket, visszamentek arra, amerről jöttek. Örültem neki. Egészen addig, amíg bele nem futottam az őket terelő kutyákba. Bulgáriában sem kedvesebbek a pásztorkutyák (bolgárul karakacsan), mint Romániában. A különbség az, hogy nem „medveölő”, hanem „farkasölő” néven futnak. Na, ezek között kellett elfutni. Nem részletezem nagyon: volt 10 kutya, 100 juh, egy pásztor (akit látszólag semennyire sem érdekelt a külvilág), meg a „bátor” futó.
Ezt leküzdve következett felfelé egy végeláthatatlan vadmálnamező, amelyen keresztül kellett vágni. Persze nem volt ösvény, de szerencsére láttam magam előtt pár embert, akik mutatták az irányt. A csúcson gyors körpanorámás videó, aztán 1000 méter ereszkedés után megérkeztem Javorov Hüttébe.
Nem várt terülj-terülj asztalka várta a futókat. A roppant kedves és figyelmes segítőktől elfogadtam két tányér lencselevest a szokásos ajváros kenyérrel, amit gyorsan belapátoltam, mert nagyjából tudtam, mi vár rám. Feltankoltam a készleteket, és indultam is a 20 km-re lévő pontra, amelyhez 1250 m+ emelkedő tartozott.
Ezen a szakaszon volt az a 10 km-es rész, amelyre a szervezők külön felhívták a figyelmet: „Az ösvény rossz állapotban van – boróka, törpefenyő, szikla, közel a függőleges sziklafalakhoz. Kerüld el a főgerinc északi oldalán lévő veszélyes szakaszok megközelítését.” Na, ehhez annyi csak, hogy kiderült, ösvény nincs, szóval ismét nem kellett túlagyalnom a dolgokat.
Talán az út során ez a szakasz volt a leginkább embert próbáló (spoiler: leszámítva az éjszakai vihart), legalábbis engem ez viselt meg leginkább. Ez egy igen hosszú, kemény szakasz. Maku úgy fogalmazott, hogy aki nem járt itt, annak nehéz leírni. Ez valóban így van. Hatalmas sziklákon keresztül kell haladni meredeken felfelé órákon keresztül, majd ezt követően törpefenyveseken átgázolva ismét jönnek a sziklák.
A hatalmas köveken nem látszik semmiféle út. Haladni pedig csak úgy lehetett, hogy egyik kőről ugráltam a másikra. Próbáltam videón is megörökíteni ezeket a produkciókat, több-kevesebb sikerrel. Aztán végre felértem a Pirin csúcsra.
Volt két bolgár hegyimentő fent, így készítettek rólam néhány egészen értékelhető képet is. Igazából jó, hogy jelen voltak néhol, de nem nagyon tudom, hogy ténylegesen hogyan tudnák kivitelezni a mentést, ha szükség lenne rá. Mindenesetre megnyugtató volt, hogy azért nem vagyunk teljesen egyedül. Kicsit kigyönyörködtem magam a kilátásban, aztán irány lefelé. Innen indult csak az igazi móka. Ugyanolyan sziklákon, köveken kellett ugrálni, de még annyi jelzés vagy út sem volt, mint felfelé.
Sok idegsejtem elpusztult (és begyűjtöttem pár új zúzódást, karmolást, sebet), mire ezen a fárasztó szakaszon túljutottam. Közben csatlakozott hozzám Martin, egy bolgár srác, akivel már korábban is előzgettük egymást. Kiderült, hogy felfelé behalt az óráján a track, így az elkövetkező szakaszokon az volt a menetrend, hogy én kerestem az utat az órám alapján, ő meg jött utánam. Több mint 2000 méter szintet kellett lefelé jönnünk, ami azért nem tett jót a térdeimnek, na meg a talpamat is erősebben masszírozta, mint egy svéd masszőr.
Senokosban feltankoltunk, és indultunk Mandratába, a 86. kilométernél lévő depóállomásra, ahol aznap már jártunk egyszer. Fárasztó, 26 km-es szakasz következett, miközben szépen ránk esteledett. Kivételesen nem a szint miatt volt nehéz, hanem mert hosszú és monoton dózerutakon mentünk, ahol a futás nem esett jól, de azért próbáltunk gyorsan haladni. A frissítőpontot elérve gyorsan magamhoz vettem a depózsákomat.
A fűtött kis házikóban már három megfáradt sporttárs pihent az ágyon. Kicsit irigykedve néztem őket, de gyorsan kijöttem, mert ha bent maradok a kellemes melegben, akkor biztos nem indulok el egy darabig. Inkább kint pakoltam át a felszerelésemet, ettem, feltöltöttem a készleteket, és látva, hogy Martin is kész volt már, indultunk tovább.
A következő rész a maga 18 kilométerével és 1855 m+ szintemelkedésével igazán méltó szakasza volt a Pirin-versenynek. Ez a szint elég lett volna egy könnyebb magyar 50 km-es versenyre is. Nem részletezem. Úgy érkeztünk meg a sötétből elénk bukkanó, a 104. kilométernél lévő Begovitsa Hüttébe, mint egy vert sereg. Pedig egészen jól mentünk, de alaposan elfáradtunk.
Egy darabig nem is tudtam, hogy mit egyek vagy igyak, annyira elfogyott az erőm. Egy fiatal futónak éppen akkor „műtötte” a talpát az orvosi személyzet, amikor leküldtem a – kivételesen – nem túl finom levest némi májkrémes és ajváros kenyérrel, egy kis szőlővel és vízzel. Csak zoknit cseréltem, mert a korábbi ragtapaszok még egészen jól tartottak a talpamon. Indulni kellett. Kilépve az éjszakába nehéz volt elkapni a lendületet, de azért sikerült valahogy ismét felszívni magunkat. Jöhetett a szokásos menetrend. Mindig csak felfelé. Tettük a dolgunkat, szerencsére a frissítő is dolgozott.
Délelőtt lett, mire felértünk a csúcsra
A panorámára nem lehetett panasz. Ahogyan az egész verseny alatt, a kilátás mindig fenséges volt. Nagyon sok a csupasz, kopár szikla, kevés a zöld. Zord hegység ez a Pirin, de megvan a maga bája. Nehezen megmászható csúcsokkal, ami – szerintem – alátámasztja, hogy miért is vannak olyan kevesen ezen a versenyen.
Felérve néztük, hogy merre kellene lefelé mennünk, de láttunk még pár különálló csúcsot, amelyeket az azokat összekötő gerincen elhelyezett, kis versenylogós zászlócskák jeleztek. Nem volt mit tenni, belekezdtünk a csipkés gerinc meghódításába. Szép időben, annak is örülve, hogy még versenyben vagyunk, és a szinteket is egészen jól bírjuk, jól elvoltunk.
Az utolsó csúcs után következett egy hosszú lefelé vezető szakasz. Tudtuk, hogy ha ennek vége, már csak egy igazán kemény, szintes szakasz jön, igaz, távban még bőven volt hátra. Ez a lefelé vezető rész igazán hangulatos volt. Martin unszolására a füves részeken kocogtunk, kerestük az utat, de szerencsére itt is voltak apró zászlócskák, amelyek jelezték, merre kell menni. Legelésző tehenek és lovak mellett haladtunk át a réteken. Puha volt a talaj, ami jól esett a vízhólyagokkal tarkított talpamnak.
Jó hangulatban érkeztünk meg Trite Hüttébe. Pont dél volt. Ideje volt ebédelni. A leves mellé most valami sós, túrós sütit vettem el, ami furcsa kombó volt, de azért jól esett. Tudtuk, hogy a következő szakasz meghatározó része az útvonalnak (azt mondjuk nem, hogy mennyire). Az utolsó olyan etap következett, amely nagyon szintes volt, és komoly, három csúcsot tartalmazott a maga 19 kilométerén és 1500 m+ emelkedésével.
Felkerekedtünk. Sokáig kellett menni, mire odaértünk az első hegy lábához. Közben azzal mulattuk az időt, hogy próbáltuk megtippelni, vajon melyik hegyre kell felmászni. Persze nem találtuk el, mert mindig egyre tovább mentünk. Aztán megláttunk három fekete pontot mozogni egy hegy lábánál, és tudtuk, hogy végre megérkeztünk. Meredek, sziklás hegyoldalon kellett felküzdeni magunkat egy hágóra. Onnan aztán irány lefelé, hogy jöhessen a második hegy.
Közben szépen gyűltek a felhők felettünk. Számítottam esőre. Legalábbis nem ért meglepetésként, mert az időjárás-előrejelzés ezt jósolta, de azért bíztam benne, hátha szárazon megússzuk. Úgy voltam vele, jó lenne még az eső előtt eljutni az utolsó csekkpontig, mert onnan már elvileg nem annyira durva a pálya.
Elkezdett csepegni. Gyorsan előkaptam a poncsómat, mert ha nagy eső jön, jobb, mint az esőkabát. De kb. mire felvettem, el is állt. Na, szép, gondoltam. Ezért kár volt kibontani. Mentünk tovább. A táj szokásos szépségében tárult elénk. 2200 méteren, több tó társaságában és a környező csúcsok ölelésében haladtunk. Jött megint egy kis sziklákon ugrálós rész.
Csipi ezt kommentálta a verseny előtti beharangozó posztom alá: „egy @@@@ kőtengerben mész fel a hágóra… ameddig a szem ellát… és buzgón imádkozol, hogy a hágó túloldalán füves réteket akarsz látni… de aztán felérsz, és @@@ kő, ameddig a szem ellát… na, ott sírva fakadsz, de nem a gyönyörtől.”
Magam sem írhattam volna le szofisztikáltabban és szemléletesebben azt, amit gondoltam ott és akkor. Ismét keményen elkezdett emelkedni. Na, és közben az eső is úgy gondolta, hogy most akkor beváltja a jóslatokat. Kivettem az esőkabátomat, mert abban azért jobban lehet mászni, de mire átgondoltam, hogy talán a poncsót is rá kéne venni, vagy esetleg valamit védeni kéne a víztől, már annyira szakadt, hogy inkább csak mentem felfelé. A telefonomat még elmentettem a kabátom zsebébe, és reméltem, hogy az nem ázik be. Mentünk felfelé rendületlenül, mert szerettük volna már letudni ezt a részt.
Felértünk az utolsó hágóba, és indultunk is volna lefelé, de addigra az eső olyan szinten ömlött, hogy a látótávolság minimálisra csökkent. Akkor már elő kellett venni a lámpákat is. Gyakorlatilag egy hömpölygő folyóval a lábunk alatt, illetve a folyóban kezdtük meg az ereszkedést, amely a hegyoldalról ömlött lefelé. Kerestük a jelzést. Néha fel volt festve a sziklákra egy sárga sáv, de most nem találtuk.
A hőmérséklet drasztikusan esett. Meg az eső is. Ketten, kétfelé kerestük, merre kell menni, de reménytelen volt megtalálni. Annyira ömlött az eső, hogy nem láttunk semmit. Meredeken kellett volna lemenni a sziklákon, de nem sok mindent láttunk a bokáig érő vízben. Közben dörgött és villámlott. Benne voltunk a vihar közepében, 2400 méteren. Nem egy életbiztosítás. A sokadik közeli villámlás után összenéztünk, és ugyanarra gondolva eltettük a futóbotokat. Tökéletes villámhárítók voltunk.
Feladva az útkeresést, és mert nagyon fáztunk, behúzódtunk egy sziklahasadékba. Én kerültem beljebb, éppen csak hogy befértem, Martin előttem, kintebb, de még neki is volt szikla a feje felett. Nem volt a legkényelmesebb, és fogalmam sem volt, mi van beljebb a nyílásban, miközben a lábamat próbáltam kicsit hátrafelé kinyújtani. Ilyenkor azért sok gondolat felszínre kerül. Az eső ömlött. Folyt mindenfelé, rajtunk keresztül is, de azért jobb volt, mint kint állni. Martin a mentőfóliát tekerte magára, hogy kicsit szigetelje a testét. Jó ötlet volt. Én örültem, hogy nem szorulok be a hasadékba, nemhogy mozdulni tudjak, és megkeressem a sajátomat. Nagyon lehűlt a levegő. Fáztunk.
Bolgár társam felhívta a rajtszámon lévő segélyszámot, hogy tudassa a szervezőkkel, hogy a hegyen vagyunk a viharban. Én hirtelen még a rajtszámomat sem tudtam. Ennyit legalább meg tudtunk tenni. Kicsit csillapodott az eső. Mondtam, hogy menjünk, mert ki fogunk hűlni. Martinnak nem nagyon akaródzott még mozdulni. Meg tudtam érteni. Én sem akartam ismét kimenni, de muszáj volt leérnünk a hegyről. Elindultunk.
Ötven méter múlva láttuk meg mellettünk, egy sziklapárkányon a három előttünk haladó futót. Össze voltak bújva egy mentőfólia alatt. Szuper „katasztrófa”-videókat lehetett volna forgatni, ha lett volna nálam vízálló kamera, vagy elő mertem volna venni a telefonomat, de féltem, hogy ha az is elázik, akkor leszek csak igazán bajban. Pár perc tanakodás után együtt indultunk el. Vagyis elkezdtük keresgélni a jelzést.
A hirtelen jött áradat már levonult, az eső azért még esett, de ez már senkit sem érdekelt. Ráleltünk az útra. A lehető leggyorsabb tempóban próbáltuk elhagyni ezt a rémálmot. Előreengedtem egy bolgár futót, aki egy szál pólóban tolta. Én így is dideregtem, de hát én „pesti” gyerek vagyok. Mögötte ment a fiatal futósrác (akinek korábban az orvosok „műtötték” a talpát). Na, ő csak a telefonjával világított magának (?!). Erre nehezen találtam jelzőket. (Nálam két fejlámpa volt négy akkumulátorral, mert ez a kötelező felszerelés.)
De le a kalappal előttük, mert haladtak, mint a gép. Tökön-paszulyon keresztül, ahogyan vidéken mondják. Harmadikként zártam a sort, mert Martin és még egy bolgár lemaradt mögöttünk. Menni kellett. Három kilométerre volt a menedékház, és oda akartunk érni, amíg tart az a lendület, és dolgozik az adrenalin. Nagyon hosszúnak és keservesnek éreztem az odáig vezető utat. Aztán a sötétben előtűntek a hütté fényei. Én elrebegtem magamban egy gyors hálát, és tempósabbra vettük az iramot.
Bezbog Hütte
Nehéz szavakba önteni az érzést, amikor beléptünk a házba. Nagy volt a sürgés-forgás. A szervezők várták a fáradt futókat. Nem nagyon kellett mondani semmit, látták rajtunk, hogy kb. mi történhetett fent. Én magamban nyugtáztam, hogy fogalmuk sincs. Ez a vihar, attól függően, hogy kit hol kapott el a hegyen, biztosan mély nyomokat hagyott az emberben. Bekanalaztam két tányér sajtos csirkelevest. Kevés finomabb levest ettem életemben.
Leltároztam, mi úszta meg az esőt. Három pár zokni, egy vékony, kapucnis futófelső és a magyar zászló (100% poliészter) maradt száraz. Nem sok, de lehetne rosszabb is. A pólós bolgár, aki elöl ment a hármas egységünkből, egy tányér leves után indult is tovább. Ugyanúgy egy szál pólóban (!). Jó, hát még van hova fejlődnöm. Közben Martinék is beértek. Nagy ismertségnek örvend a srác, mert mindenhol örömmel fogadják, és látszik, hogy nagyon kedvelik. Talán ő volt az idei év Pirin Ultra-reklámarca is.
Na, ez kellett még nekem, mert „hála neki” jól elhúztuk az időt itt. Mindenki a kegyét leste, és próbálták felkészíteni az utolsó 26 km-es szakaszra. Persze azért nekem is jól esett a pihenő, nem siettem én sem sehová már. A mosdóban levettem a vizes felsőimet. Magam köré csavartam a magyar zászlót, arra vettem fel a száraz felsőmet.
Miközben vártam a „futó celebre”, megszárítottam a szélkabátomat és valamennyire az esőkabátomat is. Azokat is felvettem. Két pár zoknival kicsit felitattam a vizes cipőm belsejét. Felvettem az utolsó száraz zoknit, és egészen frissnek éreztem magam.
Indulásra készen álltam
De azért kellett még egy kis idő, amíg Martin a női segítők gyűrűjéből szabadulva úgy érezte, most már ő is indulhat az utolsó szakaszra. Nem akartam a vége előtt külön menni. Annyi mindent éltünk át közösen, hogy ezen a kis időn már nem múlik. Amúgy sem akartam másokkal menni.
Elindultunk. Hárman. Velünk jött a fiatal srác is, akiről, mint kiderült, az órájára nem is volt letöltve a verseny trackje, csak a telefonjára. Kemény csapat! Ők kedélyesen elbeszélgettek mögöttem, én meg próbáltam keresni az utat.
Megbeszéltük, hogy a lejtőket megfutjuk, az emelkedőkön és síkon pedig nyomjuk, ahogyan bírjuk. Ezt tartottuk. Az elején nem esett jól a kocogás, de aztán belejöttünk. Egy 26 km-es szakasz volt már csak a célig, a mögöttünk hagyott hegyekhez képest minimális szinttel. Mentünk, ahogyan bírtunk. Ezen a szakaszon már végig jelölve volt az út, így amikor az egyik résznél lemaradtak a többiek, már nem vártam meg őket, haladni akartam.
Tudtam, hogy a célban Maku fog várni, mert sajnos verseny közben kaptam otthonról a hírt, hogy kiszállt a 104-es csekkpontnál. Sajnáltam, de megértettem. Szerettem volna, ha ő is beér a célba, másrészt jó volt tudni, hogy várni fog a célban. Az utolsó pár kilométer igazán gyorsan eltelt. Egyedül voltam. Sok gondolat és érzés átfutott a fejemen. Elsődlegesen az, hogy ezt soha többet. Aztán pedig, hogy milyen jó lesz majd aludni. De persze ilyenkor leginkább megkönnyebbül az ember, hogy vége.
Beértem Banskóba
Ugyanazon az aszfaltúton kellett befutni, amelyen 47,5 órával korábban elhagytam az akkor még sötétbe burkolódzó kis várost. Most is sötét volt. Egyedül futottam lefelé a főút közepén. Gondoltam, ennyi jár. Az órám jelezte, hogy még 2,5 km van hátra, de tudtam, hogy téved, mert pár száz méter, és odaérek a főtérre, ahonnan elrajtoltunk. Már messziről láttam Makut, ahogyan videózik, és kiabálta, hogy „Ria, ria, Hungária!” (hiába, itthonról kapta a „parancsot”). Csippantás, és vége.
Nem volt tömeg és éljenzés. Pont, mint az indulásnál. Jó volt ez így. Így volt jó. A 81 indulóból végül 28-an értek be a célba, én a 21. helyen. Leültem, és elintéztem egy telefont az otthoniakkal, akik végigkísérték a kalandomat. Húsz perc múlva beértek Martinék is. Gyors fotózkodás, kis örömködés, aztán séta a szállásra.
Zárszóként mit is mondhatnék mást, mint ami talán lejött a beszámolóból is? Nagyon szép, de nagyon kemény verseny volt ez. 160 km, 11 000 méter pozitív szintemelkedéssel. Sokat adott, és biztos van, amit el is vett, de megérte végigcsinálni, és remélem, az idevezető utat is megérte bejárni.
