Kalie McCrystal szeptember 1-jén elindult a Matterhornra. Aznap még nem rekordot akart dönteni. Bejárta azt az útvonalat, amelyen később öt órán belül szeretett volna feljutni a csúcsra és vissza. Felért, lefelé még látták, aztán eltűnt. Története önmagában is megrázó. Közben előhoz egy olyan kérdést, amelyről a terepfutás és a skyrunning világában ritkán beszélünk: változik-e valami a hegyen hozott döntéseinkben attól, hogy közben az órát is nézzük?
Van az a magasság és az a terep, ahol a futás lassan átcsúszik hegymászásba. A futócipő mellé hágóvas kerül, az ösvény elfogy, jön a szikla, néhol a kötél, és egy rossz lépés következménye már egészen más, mint egy átlagos terepversenyen. Ettől még futók járnak ezeken az útvonalakon, egyre gyorsabban.
Mérjük az időt, rögzítjük a GPS-trackeket, ismerjük a korábbi részidőket. Tudjuk, ki hol lassult, hol állt meg, melyik szakaszon lehet még nyerni néhány percet. Ami régen egy helyi történet vagy hegymászók között terjedő legenda volt, annak ma ott van minden métere az óránkban.
Az FKT, vagyis a Fastest Known Time alapja egyszerű: van egy meghatározott útvonal, amelyet valaki megpróbál gyorsabban teljesíteni minden korábbi ismert teljesítésnél. Nincs rajtpisztoly, lezárt pálya, frissítőállomás vagy feltétlenül közönség. Sokszor
csak az útvonal van, a futó és az óra.
Kalie McCrystal jól ismerte ezt a világot.
Egy bejárásból rekord lett
A 38 éves kanadai sportoló nem kezdőként érkezett a Matterhornra. Tapasztalt hegymászó és nemzetközi szinten jegyzett terepfutó volt, otthonosan mozgott technikai magashegyi terepen, és magát a Matterhornt is ismerte.
Augusztus 14-én, alig több mint két héttel az eltűnése előtt Zermattból indult el a Hörnli-gerincen. Egyedül, külső segítség nélkül ment fel a Matterhorn 4478 méteres csúcsára, 6 óra 47 perc 33 másodperc alatt ért vissza, így teljesítése női unsupported FKT lett.
McCrystal későbbi beszámolója azért érdekes, mert jól megmutatja, hogyan alakul át menet közben egy ilyen nap. Eredetileg bejárásnak szánta, aztán észrevette, hogy gyorsabban halad a vártnál. A Hörnli-házhoz 1 óra 55 perc alatt ért fel, a teljes emelkedés nagyjából 4 óra 10 percig tartott, lefelé pedig 2 óra 35 percre volt szüksége.
Amikor végzett, már azt is látta, hol lehetett volna gyorsabb. Úgy számolt, jobb vonalválasztással és kevesebb hóval akár további harminc perc is benne maradhatott az útvonalban.
Ez teljesen természetes gondolkodás egy versenyzőnél.
Ha lefutunk egy maratont, utána mi is végignézzük a részidőket. Hol veszítettem? Hol maradt bennem? Mit csinálnék másképp legközelebb? Egy FKT-nál ugyanez történik, csak a pálya adott esetben egy négyezres hegy gerince.
Néhány héttel később McCrystal már a Matterhorn olasz oldalán, a Lion Ridge-en gondolkodott. Az amerikai Karina Andersen augusztus 9-én 5:14:53 alatt teljesítette ezt az útvonalat. McCrystal és Andersen együtt is edzett Cervinia környékén, és szóba került közöttük, hogy öt órán belül is meg lehetne csinálni. Andersen később arról beszélt, hogy a Lion Ridge jóval nehezebbnek bizonyult, mint előzetesen gondolta.
Szeptember 1-jén McCrystal újra elindult, hogy bejárja az útvonalat. Ezt fontos tisztázni, mert azóta könnyű lenne összekötni az eltűnését a tervezett rekorddal. Aznap nem FKT-kísérletet tett, egy későbbi próbára készült. Semmi nem bizonyítja, hogy az eltűnésének köze volt a rekordhoz vagy ahhoz, hogy gyorsan akart haladni. Azt tudjuk, hogy elérte a Matterhorn csúcsát és megkezdte az ereszkedést. Utoljára a Pic Tyndall közelében látták a délutáni órákban, utána nyoma veszett. Két héten keresztül kutattak utána. A Guardia di Finanza hegyimentői helikoptereket és más technikai eszközöket is bevetettek, de nem találták meg.
Szeptember 15-én a családja közleményt adott ki. A rendelkezésükre álló információk alapján úgy gondolják, Kalie ereszkedés közben lezuhant. Azt is hangsúlyozták, hogy rendkívül tapasztalt volt technikai hegyi terepen, és korábban is járt a Matterhornon. Talán ettől olyan nehéz ezt a történetet elintézni azzal a megszokott magyarázattal, hogy a magashegy veszélyes, McCrystal pontosan tudta, hol jár.
Amikor az idő is bekerül a döntésbe
Az FKT jóval régebbi a Stravánál és a GPS-óráknál. Az emberek mindig is versenyeztek hegyeken, ösvényeken, klasszikus mászóútvonalakon, sokszor úgy is, hogy hivatalosan senki nem szervezett számukra versenyt.
A technológia leginkább azt változtatta meg, hogy ma szinte mindent tudunk az előttünk járóról. Ott a GPX-fájl, a magasságprofil, a részidő és a teljes útvonal. Néhány kattintással kiderül, hol volt gyorsabb a rekordtartó, hol veszített időt, és mekkora tempó kell ahhoz, hogy valaki megjavítsa az eredményét.
Az FKT szabályai is pontosak: az óra folyamatosan jár, a pihenés beleszámít a teljesítésbe, és külön kategóriába kerülnek a támogatott, önellátó és teljesen külső segítség nélkül végrehajtott próbák. A technikai útvonalaknál a mászásból, scramblingből és zuhanási kitettségből adódó veszélyeket is jelölni kell. Ezek a szabályok teszik összehasonlíthatóvá a teljesítményeket,
magashegyen viszont az idő egészen más súlyt is kaphat.
Egy átlagos hegyi napon az ember megáll enni, felvesz még egy réteget, biztosít egy szakaszt, vagy visszafordul, ha az időjárás, a hó állapota vagy egyszerűen a saját érzései ezt diktálják. Ugyanezeket a döntéseket egy rekordkísérlet közben is meg lehet hozni. Csak közben ott van egy további információ: az idő.
Ettől még senki nem lesz automatikusan felelőtlen. A döntés viszont kap még egy szempontot. Egy könnyebb felszerelés néhány percet jelenthet. Ahogy egy megállással kevesebb, egy gyorsabban teljesített technikai szakasz vagy az is, ha a vízért nem most nyúlunk, csak néhány perccel később. Egyenként apróságok, magashegyi környezetben viszont
a biztonsági tartalék is sok apró dologból áll össze.
Közben a gyorsaságnak van egy másik oldala is, amelyet hiba lenne figyelmen kívül hagyni. Aki gyorsan mozog a hegyen, rövidebb ideig van kitéve az időjárásnak, hamarabb átérhet egy kőhullásveszélyes szakaszon, leérhet a délutáni vihar előtt, és kisebb eséllyel marad fent sötétedés után. Egy elit skyrunner technikai mozgása pedig kívülről egészen másnak tűnhet, mint amilyen valójában. Ami egy átlagos túrázó számára vakmerőség lenne, azt egy ilyen szintű sportoló hosszú évek alatt begyakorolt, kontrollált mozgással teljesítheti.
Ezért nehéz meghúzni egy vonalat, és talán nincs is olyan sebesség, amelynek átlépésével hirtelen veszélyessé válik a hegy.
Hol van akkor a határ?
A futásban szeretjük a számokat. Kilométer, szintemelkedés, tempó, pulzus, helyezés, idő. Ha valaki rekordot dönt, szinte magától jön a következő kérdés: vajon mennyi van még benne? A hegyet mindez nem különösebben érdekli.
A gerinc ugyanolyan kitett marad attól, hogy valaki előtted 5 óra 14 perc alatt ment végig rajta. A szikla sem lesz stabilabb, mert a GPS-adatok alapján azon a szakaszon lehet három percet nyerni. Egy technikai ereszkedésen pedig vannak hibák, amelyek után már nincs következő kilométer, ahol vissza lehetne hozni az elveszített időt.
McCrystal augusztusi FKT-beszámolójában szerepel egy apró részlet, amely első olvasásra talán fel sem tűnik. Azt írta, szeretett volna ételt és vizet újratölteni, de
erre már nem volt idő.
Nem érdemes ezt összekapcsolni azzal, ami hetekkel később történt. Az augusztusi útját sikeresen teljesítette, és rekordot állított fel. A mondat mégis érdekes, mert néhány szóban megmutatja, hogyan működik egy időre teljesített hegyi útvonal. Egy olyan döntésnél, amely máskor csak arról szólna, hogy kell-e még víz vagy étel, megjelenik az is, hány percbe kerül a megállás.
Talán erről lenne érdemes többet beszélni az FKT-k és a skyrunning kapcsán. A rekordkísérletek létjogosultságát nehéz lenne megkérdőjelezni. A hegymászás történetének mindig része volt, hogy valaki magasabbra, nehezebb útvonalon vagy gyorsabban akart eljutni valahová. A terepfutás ugyanerre az emberi kíváncsiságra épül, és az FKT-k között egészen elképesztő sportteljesítmények születnek.
A valódi kérdés inkább az lehet, mennyire tudjuk különválasztani a teljesítményhez szükséges kockázatot attól a kockázattól, amelyet már csak az idő kedvéért vállalunk. És észrevesszük-e egyáltalán, amikor a kettő között elkezd elmosódni a határ.
Kalie McCrystal esetében nem tudjuk, pontosan mi történt szeptember 1-jén a Matterhornon. Azt sem tudjuk biztosan, miért zuhant le, ha valóban ez történt. Arra sincs bizonyíték, hogy a sebességnek vagy a későbbre tervezett rekordkísérletnek szerepe lett volna az eltűnésében. A családja a rendelkezésére álló információk alapján arra jutott, hogy ereszkedés közben eshetett le. Ennél többet jelenleg nem lenne korrekt állítani.
A története mégis alkalmat ad arra, hogy feltegyünk egy kérdést saját magunknak. Lehet 6:47:33 alatt megjárni a Matterhornt. A Lion Ridge-en lehet 5:14:53-at menni. Valaki meg fogja próbálni öt órán belül, és könnyen lehet, hogy egyszer sikerülni is fog. Az ember számára ezek fontos számok. Egy rekordot ünneplünk, összehasonlítunk a korábbiakkal, majd előbb-utóbb valaki megpróbálja megdönteni.
A hegy ebből semmit sem tud.
