A futásra – de bármilyen sportra – gyakran mondják, hogy segít átvészelni azt is, amit másképp alig lehet. Négy héttel azután, hogy tragikus hirtelenséggel elveszítette három gyermeke édesapját, Flander Marci felesége, Lilla ott állt a nagyatádi Ironman rajtjában. Ugyanazon a helyen, ahová még együtt készültek: Marci nemcsak a társa volt, hanem edzőként is segítette őt az elmúlt hónapokban. Ezúttal azonban Lillának egyedül kellett elindulnia.
Élete legnagyobb fájdalmával és élete legjobb eredményével ért célba, és ahogy ő fogalmazott: négy hét után először érezte újra, hogy él.
Amikor megtudtuk, mi történt, nem írtunk hírt a tragédiáról. A gyűjtésről azért született cikk az oldalunkon, mert abban bíztunk, hogy ezzel mi is hozzájárulhatunk a támogatáshoz, és talán az olvasóinkon keresztül is többekhez eljut a kezdeményezés, amelyet Marci korábbi tanítványa, Weinhardt Anna indított. Vannak interjúk, amelyeken nevetünk, vannak, amelyeken elsírjuk magunkat, és vannak, amelyek után egy ideig csak csendben maradunk. Ez most ilyen beszélgetés. Lillával nem a tragédiáról akartunk beszélni, hanem arról, milyen elindulni és végigmenni egy olyan úton négy héttel egy felfoghatatlan veszteség után, amelyet még együtt kezdtek el.
Lilla, először is gratulálok! A célba érkezés után azt írtad, hogy négy hét után most érezted először azt, hogy újra élsz. Mikor tudatosult benned ez az érzés? Már futás közben, vagy csak a célban?
Köszönöm szépen. A versenyen sikerült kizárni mindent, robotként mentem. Amikor reggel Gyékényesre érve meghallottam a zenét, nagyon inamba szállt a bátorságom. A tragédia óta elég tompa vagyok, talán az volt furcsa, hogy a verseny közben ezt nem éreztem, viszont miután beértem, és elmúlt a flow-élmény, újra visszaestem.
Azt is írtad a posztodban, hogy sokáig nem volt biztos, egyáltalán rajthoz állsz-e Nagyatádon. Mi volt az a meghatározó pillanat, amikor azt érezted, hogy ott a helyed a rajtban?
Nem igazán ment az alvás az első hetekben, így rákényszerítettem magam a mozgásra, volt, hogy egy-egy edzést is meg bírtam csinálni, emiatt kellően fáradt lettem, és könnyebben elaludtam.
Nagyon nehéz felkelni a kanapéról és elindulni, de miután rászánom magam, sokkal jobb a lelkivilágom.
Így utólag fel sem merült bennem, hogy nem indulok el, csak ki kellett mondanom magamnak is hangosan, hogy
igen, megyek, menni akarok!
Amikor utoljára találkoztunk a Pécs–Harkányon, Marci mondta, hogy együtt készültök a versenyre, és edzőként is segített neked. Az elmúlt négy hétben mennyire tudtad magad tartani a korábban megbeszélt tervhez, vagy teljesen érzésre sportoltál, hogy segítsen kiszellőztetni a fejed?
Kényszeredzést alkalmaztam. Túlélő mód, amiben vagyok, de
úgy érzem, a mozgás gyógyít.
Az úszásról és a bringáról úgy írtál, mint amiket csak túl kell élni – gondolom, ez az elmúlt hetekre is jellemző volt. Mégis egyéni csúccsal értél célba. Téged is meglepett, hogy ennyi maradt benned?
Úszással nem volt gondom, csak meglepett, mert ennyi pofont még sosem kaptam. Bringázni sajnos nagyon keveset tudok, valahogy túl sok az emlék és a fájdalom bennem, úgyhogy az utolsó 60 km az tényleg nehezen ment, nem voltam elég edzett. Amikor befutottam a gyerekeinkkel, nem tudtam, hogy is állok időben, így valóban meglepetés volt. Régi álmom a 10 óra környéki álomidő, viszont most nem az volt a cél, hanem a célba érés.
A futásról azt írtad, hogy Marci nyolc éve megígérte, megtanít gyorsabban futni. Mennyire volt különleges úgy lefutni ezt a maratont, hogy végül sikerült megvalósítani azt, amit akkor elképzeltetek?
Tudtam, hogy menni fog, a korábbi éveimhez képest sokkal többet futottam, és bíztam a frissítésemben. Egyébként nagyon meg is lepődtem magamon, hogy nem fáradtam, nem volt melegem, igazából csak rakosgatni kellett a lábaimat, meginni a dolgokat és beérni a célba. Korábbi két Ironman-teljesítésemkor sosem volt kidolgozott frissítési tervem, így a futáson mindig nagy eléhezésben voltam, és egyáltalán nem is ment. Most viszont a Marci tervét követtem, és bejött! Nagyon örültem, hogy
végre nem vánszorogva kellett becammognom a célba.
A célban nemcsak egy egyéni csúcs született, hanem egy korosztályos dobogó is. Melyik volt számodra fontosabb: az időeredmény vagy az, hogy végig tudtad csinálni ezt a napot?
Célba érkezés volt az elsődleges, nem az időeredmény, nagyon jó volt a gyerekekkel közösen átszakítani a célszalagot.
Nagyon sok szeretetet kaptál a triatlonos közösségtől. Mennyit adott ez hozzá ahhoz, hogy végül ilyen versenyt tudtál teljesíteni?
Rengeteget, ezt már korábbi években is megtapasztaltam, főleg, amikor utoljára, 2017-ben értem célba. Akkor lábgörccsel teljesítettem a futást, és ha nincs az a nagyatádi közeg, biztosan nem érek be. Biztos voltam benne, hogy ha elfogynék, akkor a „nagyatádi misztikum” be fog lökni a célba. Így is lett! Nem hagyták, hogy elfogyjak,
ennyi „Hajrá, Lillát!” még sosem kaptam, és nagy szükségem is volt mindre! KÖSZÖNÖM!
A bejegyzésed végén azt írtad, hogy ezen a napon újra érezted, hogy élsz. Szerinted Marci mit mondana most neked erről a versenyről?
Először is kiröhögne, hogy nem tudtam, merre van a depókból a ki-bejárat, valószínűleg meg is dorgálna, hogy nem szórakozni jöttünk, viszont
biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke most ránk, ahogy én is a családunkra!
Talán nem azért hiszünk a sportban, mert mindenre gyógyír, hanem mert néha segít továbbmenni akkor is, amikor még nem tudjuk, hogyan és merre. Lilla és három gyermeke édesapjának, Marcinak a családja továbbra is támogatható az elindított gyűjtésen.
