Egy verseny, amelyre percek alatt elfogynak a rajtszámok, és ahol a sár, a köd vagy akár a hó is a pálya része – idén mi is ott voltunk a Budai Trailen. Közel a fővároshoz, mégis igazi hegyvidéki terepen futottunk, ahol már az első méterektől próbára tette a mezőnyt az emelkedőkkel tűzdelt nyomvonal. A téli körülmények, a változatos pálya és a hatalmas indulói létszám egyszerre jelentettek kihívást és különleges hangulatot.
Az L távon végigfutva testközelből tapasztaltuk meg, mitől ilyen vonzó ez a verseny a terepfutók számára. A beszámolóban nemcsak a pálya nehézségeiről, hanem a Budai Trail igazi titkáról is szó lesz.
A Budai Trail eddig kimaradt nekem a terepfutóversenyek sorából, pedig itt van a közelben, nem kell az ország túlfelére átutaznom érte. A kimaradásnak részben az is az oka, hogy ez nem az a verseny, amire egy héttel előtte még lehet nevezni, mert a népszerűségének köszönhetően a nevezés megnyitása után pillanatok alatt betelik a létszámlimit. Tehát sokkal előre kell tervezni, amire nekem sokszor nincs lehetőségem, plusz a téli versenyeknél az időjárás sem mindegy.
Ki szeret nyakig érő sárban futni?!
Idén viszont már nyáron kitaláltuk barátnőmmel, hogy bármilyen időjárás is lesz, mi november utolsó napján a Nyúlcipőbolt Budai Trail L távján rajthoz fogunk állni Telkiben, így az időben nevezéssel nem volt probléma.
Ha valaki szeretett volna indulni az idei versenyen, akkor sietnie kellett, mert pár nap alatt ismét betelt a verseny, ami például a 2016-os versenyhez képest lassúnak számított, mert akkor 12 perc 11 másodperc alatt telt be az 500 fős limit. Persze azóta emeltek kicsit a limiten, és a versenyek száma is növekedett. Plusz idén a szervezők a limit elérése után még kértek engedélyt nagyobb rendezvényre, ezzel kimaxolva a helyszín kapacitásait, így azok is kaptak egy lehetőséget, akik az első körben lecsúsztak a nevezésről.
Mint már írtam, mi a párommal, Adrival, a három táv közül az L távot választottuk, ami előzetesen 26,7 km-t és 822 méter szintemelkedést jelentett, de ezenkívül még a 17,3 km-es és a 13,5 km-es távokon is rajthoz lehetett állni azoknak, akik a rövidebb távokat kedvelik.
A Budai Trail téli változatát Csanya, a verseny főszervezője és a Terepfutas.hu atyja, mindig úgy hirdeti, hogy itt garancia van a hóra vagy legalább a sárra. Ezeket november elején nehéz volt ebben az évben elképzelni, mert az idei aszályos év végén még novemberben is porzott a talaj az erdőkben. Aztán persze a verseny előtti hétvégén leesett az első hó (én azóta sem láttam havat), és már kezdtük hinni, hogy tényleg hóban futhatunk a versenyen. Persze a meleg időjárásban a hó elolvadt, és már csak a sárban „bízhattunk”.
Nekem az utóbbi feladta a leckét a cipőválasztásban, sokat gondolkodtam, hogy a Hoka Stinson 7 ATR-t vegyem fel az alacsonyabb mintázatával, de annál nagyobb kényelmével és csillapításával, vagy a Salomon Ultra Glide 3 legyen a nyerő a hóban és sárban jól tapadó talpával, de a vékonyabb és kevésbé csillapított talpával. Mivel úgy gondoltam, hogy nem lesz nagy sár, így a Stinson mellett döntöttem.
Az időjárás a mostanában megszokott kiszámíthatatlan oldalát hozta a verseny napjára, 6–8 fok napsütést ígértek Telkire, de végig ködben utaztunk Fehérvárról a rajt helyszínére. Egy pillanatig nem kellett azon gondolkodnunk, hogy rövidben fussunk-e, a kellemetlen, párás, hideg időben a téli ruhákat vettük fel. Szerencsére a sportcsarnokban meleg volt, így bemelegítés gyanánt elücsörögtem a több száz futó között, és csak a rajt előtt pár perccel mentem ki. Sokan gondoltuk így, ezért minden gond nélkül sikerült beállni a mezőny közepébe.
Verseny a javából
A pálya azonnal emelkedővel kezdődött, így a gyors fűtéssel nem volt gond, és a szokásos módon a többség rendesen bekezdett Telki meredek utcáin, bár lehet, hogy ők is csak nagyon fáztak. A falu végén az út leszűkült egy kapunál, ahol kis sor alakult ki, a rutinosak itt már előtte elkezdtek gyalogolni, mert tudták, hogy felesleges futni, nem fognak sokkal hamarabb átjutni rajta. Ezután kissé sáros úton folytattuk az emelkedőt hatalmas tömegben. Introvertált futóként a komfortzónámon kívülre kerültem, folyamatosan előzgettem az első 1–2 km-t túlvállalókat, aztán végül szétszakadt a mezőny, és sikerült megtalálni a helyet, ahol jól éreztem magam. Ráadásul ismerősök mögé álltam be, és mögöttük futottam egészen az első hegytetőig.
A Budai-hegységben futóként még szűz voltam, mindössze a Crosskovácsi MTB maratonról ismertem a környéket. Onnan az maradt meg, hogy eső után nagyon sáros a pálya. Futva egyáltalán nem tűnt veszélyesen sárosnak, abszolút jól futható volt, amiben lehet az is közrejátszott, hogy helyenként még fagyott volt a talaj. Inkább a kövek leptek meg, egyáltalán nem számítottam ennyire, a Stinson jó választásnak bizonyult a talpvédelmével ide, pedig csak egy ATR/gravel cipő.
a köd egyre sűrűbb lett, és szép lassan beértünk a télbe
Az első lejtőn lehagytam az ismerősöket, de engem is előztek jó sokan, pedig nem tartom magam annyira lassúnak lefelé, bár én az utolsó lejtő kivételével szeretek vigyázni a lábaimra, mert lesz rájuk még szükségem, ezért folyamatosan lassítom magam lefelé. Aztán a Nagy-Szénásra felfelé megváltozott minden, a köd egyre sűrűbb lett, és szép lassan beértünk a télbe, mindenhol dér, fagyott növényzet és még hó is maradt egy héttel ezelőttről. Többet gyönyörködhettem volna a tájban, ha nem éppen azzal lettem volna elfoglalva, hogy végig megfussam a felfelé vezető meredek emelkedőt. Páran egyébként megálltak fotózni, bár kérdés, hogy mennyi látszik a képeken a ködös időben.
A Nagy-Szénásról lefelé következett a pálya legnehezebb lejtője. Annak, aki csak lazább terepen szokott futni, és nincs hozzászokva a köveken, lépcsőkön való lefelé ugráláshoz, igazi kihívást jelenthetett ez a szakasz. Nagykovácsiba leérve is még meredek aszfalt fogadott minket, sokan nagy tempót futottak lefelé, szinte elszáguldottak mellettem, mintha a cél a lejtő alján lett volna. Pedig innen még át kellett mászni a hegyen, hogy visszaérjünk Telkibe.
A frissítőpont után Nagykovácsiból kifelé egy meredek, aszfaltos emelkedő utca vezetett kifelé, felnézve azt láttam, hogy mindenki gyalogol. Úgy voltam vele, hogy ha eddig nem sétáltam bele sehol, akkor már ezután sem fogok. A csoportot megelőzve innentől a hegytetőig szinte végig egyedül futottam, a verseny során először. Ennyi induló esetén meglepő, hogy ilyen megeshet.
A hegyen átbukva olyan történt, amire nem hittem, hogy sor fog kerülni még ezen a napon. Kisütött a nap. Szó szerint meleg volt, a cipzár lehúzása mellett már a kesztyű levételén is gondolkodtam, de aztán lejjebb érve újra a köd fogadott minket. Minket, mert eddigre újra rengeteg futó vett körül, ugyanis egy rövidebb táv becsatlakozott a pályába. A nyomvonal talán legsárosabb része is itt volt, valószínűleg a talaj ezen a szakaszon már jobban kiolvadt, ezért néha az út szélén kellett stabilabb cipő-talaj kapcsolatot keresni.
Az utolsó megpróbáltatás egy hosszú, széles, köves emelkedő formájában tornyosult elénk, amit a Crosskovácsi MTB Maratonról jól ismertem, csak a másik irányból. Itt szoktunk sebességcsúcsokat dönteni lefelé, most viszont fel kellett rajta futni. A „legjobb” az volt benne, hogy a ködtől nem láttuk a végét, ami mentálisan kicsit nehézzé tette. Ezután viszont már csak lejtő következett, visszatértünk oda, ahol a verseny elején felfutottunk. Egy hosszú, az elején köves, aztán sáros egynyomos, végül aszfaltos lejtőn zúztunk le Telkibe.
A körülöttem lévők közül sokan itt sprint üzemmódba kapcsoltak, mindenki tudta, hogy csak pár kilométer lejtmenet, és itt a cél. Én próbáltam csak aszfalton felgyorsítani, és addig csak tempót futni, mert kellemetlen tud lenni fáradt lábakkal a meredek aszfaltra leérkezni. A beszámoló elején említett kapu után engedtem el magam, és gyakorlatilag bezuhantam a célba. A végén még nyomtunk egy sprintet az „ezredik” helyért egy sporttárssal, de ha már versenyen vagyunk, akkor versenyezzünk egy kicsit. Végül 2:44:53-as idővel sikerült célba érni, amivel előzetesen kiegyeztem volna. Persze barátnőm megint rámvert, átlagosan fél percet ezrenként…
A verseny közben Telkiben nem lett melegebb, ezért a célba érkezés után egyből átöltöztem, és a meleg sportcsarnokba vettem az irányt. Kint néhány szurkolón és a versenyszervezőkön kívül nem lehetett látni senkit. A csarnok viszont dugig volt futóval, akik evés közben egymásnak mesélték a versenyen történt kalandjaikat.
Miért annyira népszerű ez a verseny?
A címben ígértem, hogy a versenyen megtudtuk, hogy miért ilyen népszerű a Budai Trail a terepfutók körében. A fővároshoz közeli helyszín nagyon fontos, keveset kell utaznia a budapestieknek a Budai Trailre, ami egy lényeges szempont. Természetesen ez semmit nem érne, ha egy rosszul szervezett versenyről lenne szó, de a Terepfutas.hu rendezvényei kiemelkedően jók, egyszerűen minden a helyén van a versenyeken a rajt-cél területtől, a frissítőkön keresztül a pályajelölésig,
Csanyáék nagyon odateszik magukat már több mint egy évtizede.
Emellett közösséget is építenek, ami szintén nagy húzóerő. Illetve a Budai Trail önmagában egy hatalmas közösségi esemény. Szerintem „csak” ennyi a titok.
Ha te is kipróbálnád jövőre, akkor figyeld az infókat, és nevezz időben a Budai Trailre.
