„A biztonság volt a legfontosabb, nem a dobogó” – Lubics Szilvi élete egyik egkeményebb versenyén, 2. helyen ért célba

Hiába van már túl számos sivatagi futáson, többszáz mérföldes magashegyi versenyeken és a világ legkeményebb próbatételein, Lubics Szilvi ultrafutó a Marathon des Sables Ultra 160 kilométerét élete egyik legnehezebb teljesítéseként élte meg. A második hely, és az, hogy mindezt a férjével, Lubics Gyurival sikerült elérniük, pedig már csak a hab volt a tortán.

A verseny másnapján beszélgettünk a futókkal, akik azt is elárulták, hogy a közös befutó meghozta-e a kedvüket egy újabb páros versenyhez.

„Sokkal keményebb volt egyben, mint amikor hat-hét napon át futottam korábban a sivatagokban, még annak ellenére is, hogy nem kellett nagy zsákot vinni. A legnehezebb a 13 órás sötét éjszaka volt, és az, hogy hosszú órákon keresztül egyes-egyedül voltam. A 100 kilométeres táv abszolút élvezhető lett volna, de ez így brutális volt” – kezdi a beszélgetést Lubics Szilvi, a Marathon des Sables Ultra 2026 női második helyezettje.

„Azt tudtam, hogy maga a táv nem fog különösebb nehézséget okozni, de az útvonalról és a pálya részletes adatairól nem sok információnk volt előzetesen, így nem tudtuk, mire számíthatunk. Nem volt track, nagyjából 100 méterenként voltak zászlók, amik mutatták az utat, így a tájékozódás nem okozott problémát” – mondja Szilvi, majd arra is kitér, hogy milyenek voltak az időjárási viszonyok.

„Az eddigi sivatagi tapasztalataimból kimaradt, hogy 13 órán keresztül kell kint lenni egyedül a sötétben, ez rettenetes volt. Azt ugyan nem bántam, hogy lement a nap, mert közel 25 fokban, igazi, perzselő napsütésben kellett futni, de a sötétségben már nehezebb volt minden megtett kilométer. Viszonylag hamar le is hűlt eléggé a levegő, és nagyon hideg lett, rettentően fáztam, de az éjszaka nem csak ezért volt nehéz. Két komolyabb mélypontom is volt, és őszintén úgy érzem, hogy

ha Gyuri nem ér utol, és nem futunk együtt a 90. kilométertől, akkor kiszállok.

Legalábbis most, így utólag visszagondolva tényleg azt érzem, hogy nem volt még ilyen bennem soha versenyen, mint itt.”

A feladás is felmerült

Ha valami, akkor a feladás persze nem jellemző Lubics Szilvire, aki nemcsak saját magáért, hanem a páros eredményért is futott a versenyen, ami Gyuri első hivatalos sivatagi futása volt, és bizony őt is érték meglepetések, például a hosszú órákon át tartó egyedüllét.

„Nagyjából a 30. kilométertől a 90 kilométeres pontig szinte végig egyedül futottam. Néha találkoztam pár emberrel, de jellemzően mindenki csak elhaladt a másik mellett, vagy messzebbről láttuk egymást, de a táv döntő többségét teljesen egyedül tettem meg. Ez nem mindig volt jó érzés, főleg amikor besötétedett. Nem is magam miatt, hanem Szilvi miatt aggódtam.

Az emberben ilyenkor ott motoszkál azért egyfajta természetes félelem, hogy mi van, ha történik valami, és senki nem tud róla azonnal?

Persze van jeladó, lehet segítséget kérni, de azért ez egy ilyen nyugtalan érzés” – magyarázza Gyuri, aki azt is bevallja, hogy a sivatagi kunyhókban élő emberektől is tartott kicsit.

„Az állatoktól nem féltem, bár láttam tevéket, és nem is tudtam korábban, hogy szabadon élnek ott. Három-négy teve állt az út mellett, figyeltek, én pedig óvatosan elmentem mellettük. Nem tudtam, hogyan reagálnának, de végül szerencsére semmi gond nem volt. Azért nagyon érdekes élmény élőben látni a tevéket a természetes közegükben, ez egészen más, mint képeken vagy filmen.”

A sivatag még a legrutinosabb futóknak is tud tehát meglepetést okozni, hiszen a sötétség, a hideg és a magányos órák mellett más kellemetlenségekkel is szembesülhetnek a versenyzők. A versenyen Szilvi és Gyuri mellett két magyar futó állt még rajthoz: Veres Szilárd a 100 mérföldes, Meretei Balázs a 100 kilométeres távon indultak. Balázsnak az éjszaka közepén helyi őslakos gyerekekkel gyűlt meg a baja, akik elkezdték lökdösni a futót, Gyurinak a tevék okoztak izgalmas perceket, Szilvinek pedig az asztmájával kellett megküzdenie a homokban, így mindenkinek megvoltak a maga kis harcai a szaharai éjszakában.

Szilvi és Gyuri – ahogy a megismerkedésük idején is – a sivatagban is jókor voltak jó helyen együtt, és a verseny második, nehezebb felét már közösen teljesítették. „Nekem az éjszaka tényleg elképesztően nehezen ment, többször is mondtam Gyurinak, hogy menjen bátran a saját tempójában, de nem volt hajlandó gyorsabban futni.”

„Megfogadtam, hogy ha sikerül beérnem, akkor nem hagyom magára, már ha tudom majd vele tartani a tempót, úgy végig együtt haladunk. Tudtuk, hogy Szilvi a második helyen áll, és a mögötte lévő harmadik versenyző három órára van mögöttünk, de azt nem tudtuk, hogy a páros mezőnyben mit érhet ez az eredmény. Mindenképp motivált, hogy ha már a csapatversenyben is benne vagyunk, akkor hozzuk ki a legjobbat, amit lehet” – veszi át a szót Gyuri, majd Szilvi azt is hozzáteszi, a biztonság és az együtt haladás volt a legfontosabb, nem az eredmény.

Párosan szép a verseny

A házaspárra amúgy nem jellemző a páros versenyzés, elmondásuk szerint ez most így alakult, és nagyon élvezték mindketten, annak ellenére, hogy alig szóltak egymáshoz. „Nem azt kell képzelni, hogy attól kezdve, hogy együtt mentünk, végig dumcsiztunk. Ilyenkor azért mindenki elvan a maga kis démonaival. Egyszer beszéltünk picit hosszabban, és akkor sikerült is letérni a kijelölt pályáról, de szerencsére ezt nagyon hamar észrevettük. Folyamatosan figyelni kellett a zászlókat, és ez a koncentráció rengeteget energiát igényel” – mondja Szilvi, aki szerint a 160 kilométerre eső 1500 méter szint miatt egyáltalán nem volt nehéz a pálya a korábbi sivatagokhoz képest, de a mély homok és az éles kövek miatt nagyon kellett figyelni. Gyurinak viszont megterhelők voltak a sivatagi körülmények.

„Meglepően hamar, már a 30. kilométer környékén beálltak a combközelítőim, olyan érzés volt, mintha már lefutottam volna egy százast, pedig óvatos tempóban mentem. Mindig úgy futok, hogy bármikor tovább tudnék menni. A homok miatt viszont folyamatosan csúszkált a láb, stabilizálni kellett, ami teljesen más izommunkát igényel, mint az itthoni terepfutás.”

A haladást természetesen a megfelelő zsák- és cipőválasztás mellett a futóbotok is segítették, bár Szilvi elmondása szerint az elején azt hitték, felesleges teher lesz csak a zsákban, de a 100. kilométer után viszont nagyon sokat segítettek. „A lábunk nagyon komoly terhelést kap a homoktól, és attól kezdve, hogy elővettük a botokat, hatalmas terhet vettek le az alsótestről. A verseny után sokkal erősebb izomlázam lett a felsőtestben, tehát maximálisan jó döntés volt vinni.”

Utólag megszépül

„Nekem a terepfutás mindig sokat ad, teljesen mindegy, hogy erdőben, hegyvidéken, tengerparton vagy sivatagban fut az ember. Engem ezek a szokatlan környezetek mindig inspirálnak. Már az is sokat hozzátesz, hogy olyan helyekre juthatunk el, ahová amúgy soha nem lenne lehetőségünk. Mint mondjuk itt, a Szahara esetében: kimehetnénk egy dzsipes túrára a szállodából, de az, hogy kint töltöttünk egy teljes éjszakát, azért valljuk be, elég csodálatos. Nem egy klasszikus nyaralás, hiszen futni is kellett érte 160 kilométert” – fogalmaz Gyuri, aki számára ezeken a versenyeken nem is elsősorban a futás a fő motiváció, hanem maga a helyszín különlegessége adja az élmények igazi értékét.

Sőt, még az is lehet, hogy ez a verseny meghozza a kedvét egy újabb sivatagi kalandhoz. „Most még frissek az emlékek. A sivatag nagyon szép, de elképesztően nehéz. A homokdűnék extrém kemények: lépsz egyet előre, kettőt visszacsúszol. Az utolsó kilenc kilométer gyakorlatilag végig dűne volt, ami gyönyörű látvány, de brutálisan nehéz. Összességében nagyon tetszett, mert ilyen helyen futni teljesen más inger, mint bárhol Európában.

Ez a kietlenség, végtelenség mentálisan is fantasztikus élmény.

De például egy többnapos sivatagi versennyel kapcsolatban már vannak fenntartásaim. Nekem a nagyon nomád körülmények – a tisztálkodás hiánya, a cipekedés, a kevés étel – kevésbé vonzók. Egy éjszaka még belefér, de több napon keresztül így élni már túl körülményes lenne. Ha lenne olyan többnapos verseny, mint például a Transalpine Run az Alpokban, ahol este szállásra mész, lefürdesz, kapsz vacsorát, másnap reggelit, az már sokkal jobban vonzana” – fogalmaz Gyuri, akinek egyelőre még nincs konkrét terve 2026-ra.

„Nem vagyok olyan tervezős típus, mint Szilvi. Az Ultrabalatonon gondolkodom, de jelenleg nincs fix versenyem idénre, majd alakul.” Szilvinek sincs még teljesen kész az idei versenynaptára, ami biztos, hogy ősszel visszatér Amerikába a G2G-re, amely az elmúlt évek során az egyik kedvenc versenyévé vált. 

„Most őszig nem látok előre konkrétan. Tavaly Gyuri nem tudott indulni az Ultrabalatonon az én Cocodonám miatt, most szeretném megvárni, hogy ő mit dönt. Ha indul az UB-én, szeretnék vele menni, kísérni, egy kicsit őt előtérbe helyezni.” És hogy a Marathon des Sables klasszikus, többnapos verzióján elindul-e valaha? Azt még nem tudja.

„Nekem ez sem volt soha tervben, igazából nem éreztem magam itt versenyképesnek, de tavaly a G2G-n a francia futóismerőseim rábeszéltek, hogy muszáj egyszer itt futnom. Azt mondták, ha már annyi sivatagban jártam, biztosan feküdne nekem a pálya. Összességében elégedett vagyok a helyezéssel, de tényleg nagyon kemény volt. Most inkább nem tervezek, hanem pihenek.”

A magyar versenyzők hivatalos eredményei a Marathon des Sables-en:

• Lubics Szilvi – 2. hely, 28:32:44

• Veres Szilárd – 7. hely, 25:56:15

• Lubics György – 15. hely, 28:32:44

• Meretei Balázs (100 km) – 4. hely, 14:30:09