Vannak versenyek, amelyeken azért állunk rajthoz, mert szeretnénk gyorsabbak lenni, jobb eredményt elérni vagy legyőzni önmagunkat. És vannak olyanok, amelyeknek már a rajtvonalán tudjuk, hogy sokkal többről fognak szólni. Számomra a Tryavna Ultra ilyen verseny volt.
Este nyolc órakor Beával együtt sétáltunk Tryavna macskaköves utcáin a rajtzóna felé. Néhány perc múlva ő élete első száz kilométeres terepfutó versenyén állt rajthoz, én pedig egy olyan ultrán, amelyről még akkor nem sejtettem, hogy nem a lábaimat, hanem a lelkemet fogja a legjobban próbára tenni.
A történet azonban hónapokkal korábban kezdődött
Tavaly decemberben elveszítettem édesapámat. Nem sokkal később Bea egy olyan meglepetésen kezdett dolgozni, amiről én semmit sem tudtam. Tudta, mennyit jelent nekem Bulgária, hiszen édesapám Gabrovóban született, alig harminc kilométerre Tryavnától. Elhatározta, hogy elvisz oda.

Nem egyszerű utazást szervezett. Megkereste, milyen terepfutóversenyeket rendeznek a környéken, és rátalált a Tryavna Ultra 100 kilométeres távjára. A nevezést teljes egészében ő intézte. Az én kvalifikációs pontjaim megvoltak, neki viszont még nem. Hosszasan levelezett a szervezőkkel, elmagyarázta nekik, hogy ez az út számunkra miért különleges, és hogy a verseny előtt még teljesíteni fog egy hazai száz kilométeres teljesítménytúrát. Végül mindkettőnk nevezését elfogadták. Mindezekről én semmit sem tudtam.
Januárban, a születésnapomon kaptam meg tőle ajándékba a rajtszámot. A rajtnál mégis ő volt a magabiztosabb kettőnk közül. Már sokadszor készültem száz kilométeres versenyre, tudtam, hogy fizikailag képes vagyok teljesíteni a távot, mégis
volt bennem valami megmagyarázhatatlan feszültség.
Nem a pályától féltem, inkább attól az érzelmi teherből, amelyet magammal vittem Bulgáriába.

Rajt előtt elköszöntünk egymástól, mert külön tempóban terveztünk futni, bár csapatként is indultunk. A mezőny egy rövid aszfaltos szakasszal hagyta el Tryavnát, majd beértünk az erdőbe, ahol előkerültek a fejlámpák. Jó ritmusban haladtam, folyamatosan előztem, az órám szépen jelezte, ha a beállított pulzustartomány fölé kerültem. Úgy éreztem, valahol az első tíz között futhatok.
Tíz kilométer előtt egy kellemetlen nagy technikai probléma miatt meg kellett állnom, ami akkor nagyon megijesztett. Attól tartottam, hogy ez végigkíséri majd az egész versenyt, de szerencsére néhány perc után rendeződött minden, és később már nem okozott gondot.

Az igazi nehézség azonban nem ez volt
Huszonöt kilométer környékén egyszerűen elveszítettem a motivációm a futáshoz. A legfurcsább az egészben az volt, hogy semmilyen fizikai problémám nem volt. Az energiám rendben volt, a frissítésem működött, nem fájt semmim, nem voltam álmos, nem görcsöltem. Mégis egyre erősebben azt éreztem, hogy nem akarok itt lenni.
Mintha egy belső hang folyamatosan azt ismételgette volna, hogy
ennek semmi értelme.
Ezzel a gondolattal futottam kilométereken keresztül. Negyvenöt kilométernél felhívtam Beát. Ő remekül haladt, élvezte a versenyt, folyamatosan előzött, és mesélte, hogy a medvecsengője miatt sokan szívesen futnak a közelében. Én valójában azért telefonáltam, mert szerettem volna megtudni, ő hogy érzi magát.

A fejemben már az is megfordult, hogy ha neki sem megy igazán a futás, akkor megvárom az ötvenes pontnál, és együtt kiszállunk. De amikor hallottam a hangján, mennyire élvezi ezt az egészet,
tudtam, hogy nekem is mennem kell tovább.
Hajnalban felértem a hegytetőn álló Buzludzha monumentális emlékműhöz. A fejlámpát lassan felváltotta a pirkadat fénye. A depóponton lecseréltem a fejlámpát napszemüvegre, és elindultam lefelé. Felhívtam Tamást és Norbit (Csuth Tamás és Németh Norbert – a szerk.), hogy nézzék meg, hogyan állok. Norbi mondta, hogy abszolút negyedik helyen haladok, a korosztályomat pedig vezetem. Teljesen megdöbbentem. Az előző több mint harminc kilométeren
végig azon gondolkodtam, hogy feladjam a versenyt, miközben valójában az élmezőnyben futottam.

Valahol ott változott meg minden
A lejtőn újra jól esett futni. A fejemben pedig lassan helyére kerültek a dolgok. Rájöttem, hogy valójában nem a verseny ellen küzdök. A saját gyászommal harcolok. Attól a pillanattól kezdve már nem magamért futottam.
Édesapámért futottam, és a nagypapámért.
Azért, hogy méltó módon érjek célba azon a vidéken, ahonnan a családunk története indult.

A célba végül egy nagy forgatagba érkeztem. A rövidebb távok versenyzői már bent voltak, ezért szinte észre sem vették, hogy befejeztem a száz kilométert. Nekem kellett jeleznem, hogy a hosszú távot teljesítettem, de egyáltalán nem zavart. Sokkal inkább az járt a fejemben, hogy Bea még mindig a pályán van és közben eszméletlen meleg volt.
Amint célba értem, elkezdtem figyelni az eredménykövetést. Láttam, hogy egyre közelebb kerül a korosztályos dobogóhoz, ezért próbáltam elérni telefonon, üzenetet is küldtem neki. Azt hitte, azért biztatom, mert a közös csapateredményünk miatt fontos minden perc és ez adott neki plusz erőt az utolsó kilométerekre.
Sajnos az ő befutójáról lekéstem, rosszul számoltam ki az érkezését. Elmentem neki hideg vízért és mire visszaértem, ő már célba ért. Ezt nagyon sajnáltam, mert élete első száz kilométeres versenyének céljában szerettem volna ott állni mellette.

Én már tudtam, hogy megnyertem a korosztályomat. Bea viszont csak a célba érkezése után tudta meg, hogy ő is dobogóra állhat, hiszen harmadik lett a saját korosztályában. Később derült ki az is, hogy
párosban a második helyet szereztük meg.
Másnap elmentünk Gabrovóba. Ott meglátogattuk nagypapám sírját, találkoztunk a Bulgáriában élő nagybátyámmal és ott álltam édesapám szülőháza előtt is. Egészen más érzés volt ott lenni úgy, hogy már mögöttünk volt ez a száz kilométer.

Sokat gondolkodtam azon, miért volt ennyire nehéz ez a verseny, amikor fizikailag szinte végig jól éreztem magam. Ma már azt hiszem, tudom a választ.
Nem a testem fáradt el, a lelkem.
A Tryavna Ultra végül nem a legjobb eredményem miatt marad emlékezetes, hanem azért, mert úgy érzem, ott, Bulgáriában sikerült valamit lezárnom magamban. Talán ott tudtam igazán elengedni édesapámat.

És ha valóban figyelnek ránk valahonnan fentről, akkor szeretném azt hinni, hogy azon a napon ő és a nagyapám együtt látták, ahogy Bea és én
célba érünk azon a vidéken, amely valaha az ő otthonuk volt.










