„A medve nem játék, a sör nem alkohol.” Gyerekkoromban sokszor hallottam ezt a mondást az erdélyi rokonaimtól, és mindig csak mosolyogtam rajta. A Mecsekben nőttem fel, ahol futás közben a legnagyobb izgalmat egy rosszkedvű vaddisznó jelentette. A medve nekem annyira volt valóságos, mint a sárkány: izgalmas történet, ami mindig mással esik meg.
Aztán elkezdtem külföldi terepfutó versenyekre járni, és kiderült, hogy a sárkány mégiscsak létezik. Olaszországból, Szlovéniából, és Bulgáriából is jöttek a hírek medvetámadásokról, Románia és Szlovákia pedig arról híres, hogy magas a barna medve populáció.
Romániában a medve tényleg nem játék
Az első leckét Romániában kaptam, a Marathon 7500-on, akkoriban az egyik legvadabb versenyen. A Bucsegi-hegységben futottunk éjszaka lefelé Szabó Áronnal, amikor furcsa, erős zörgés hallatszott egy bokorból, olyan erős, hogy vaddisznónál is nagyobb állatra gyanakodtunk. Ma már magától értetődő, hogy medvés területen van nálam spray, akkor viszont semmink sem volt. Egyetlen ötletem támadt: felhívtam egy vadász barátomat.
„Figyelj… milyen hangja van egy medvének?”
„Olyan, mint amit most hallasz.”
Ennél a válasznál a beszélgetés véget is ért. Áronnal nagy kerülőt tettünk, és szóltunk a mögöttünk futó Ábrisnak és Petinek is, hogy inkább ők se arra menjenek. Hogy valóban medve volt-e a bokorban, azt máig nem tudom, és őszintén szólva nem is szeretném kideríteni utólag.
Néhány héttel később a Fogarasi-havasokban edzettem, a Transzfogarasi úton. Egy parkolóban két medve sétált az út mentén, mi pedig kiszálltunk fényképezni őket. Tíz évvel később kínos ezt leírni: fiatalon szereti azt hinni az ember, hogy vele úgysem történhet baj. Ma már az autóból néznék rájuk. Másnap ugyanott futottam, és a fejemben ott motoszkált:
vajon most merre jár az a két medve.
A következő évben ismét a Bucsegiben versenyeztem, Nyakas Gabival. Éjszaka futottunk lefelé, amikor egy páros elhúzott mellettünk, majd pár perc múlva ugyanők rohantak vissza, sokkal gyorsabban, mint lefelé. Egyetlen szót kiabáltak: „Ursu! Ursu!” Aki nem beszél románul: medve, ráadásul kettő. Négyen összezártunk, kiabáltunk, és együtt haladtunk tovább, a medvék pedig szerencsére nem kerestek velünk vitát.
Amikor a medve dönt a folytatásról
Azóta rengeteg versenyen indultam medvefigyelmeztetéssel a kiírásban, sőt az Egyesült Államokban is futottam fekete medvés vidéken, ott mégsem futott össze velem egy sem. A horvát Velebit külön fejezet: nyolc éve járok oda futni, gyakran teljesen egyedül. Tavaly ott is szembejött végre egy medve, és a pánik ezúttal elmaradt. Volt nálam spray, szólt a zene a hangszóróból, és volt tíz év tapasztalat a hátam mögött.
Ekkor engedtem el először igazán könnyen az aznapi tervet. Sok futó ismeri azt az érzést, amikor egy edzést mindenáron le akar futni, pedig semmilyen kihívás nem éri meg a felesleges kockázatot.
Ha vissza kell fordulni, az soha nem vereség, csak egy jó döntés.
Ha valaki medvék lakta területen tervez futni, egy dolgot érdemes megjegyezni: a felkészülés jóval a találkozás előtt kezdődik, nem akkor, amikor a bokor mozogni kezd. A spray legyen könnyen elérhető, ne a hátizsák alján eltemetve, mert stresszhelyzetben senki sem szeret használati utasítást böngészni.
A zaj a másik szövetséges: a legtöbb medve elkerülné az embert, ha időben meghallaná, hogy közeledik, így érdemes beszélgetni, énekelni, vagy zenét hallgatni, még ha ettől néha furcsán is néznek ránk a hegyen. Találkozás esetén a hidegvér a legfontosabb: hirtelen mozdulat helyett a nyugodt, lassú visszavonulás segít.
Az elmúlt tíz évben sokat változott a gondolkodásom.
Régen kalandot kerestem, ma inkább élményt, és a kettő között óriási a különbség.
Amikor eszembe jut a régi székely mondás, már nem mosolygok rajta, csak bólintok, mert pontosan tudom, hogy a medve tényleg nem játék. Mi vagyunk azok, akik vendégként futunk az ő otthonában.
