60-an vágtak neki a Triglav Trail első 100 kilométeres versenyének, de mindössze kilencen értek célba. A szlovén hegyek között 6300 méter szintemelkedés, köd, eső, kőtengerek és hosszú, technikás lejtők vártak a mezőnyre, amelynek nagy része menet közben a maratoni távra nevezett át, vagy a 75. kilométernél lejárt szintidő miatt kényszerült kiszállni.
A Triglav Trail már évekkel ezelőtt megtetszett, idén pedig az eddigi 70 kilométeres táv helyett ezúttal egy százast hirdettek meg, ami elég jó apropónak és nagy kihívásnak tűnt, hogy a 2026-os év főversenye legyen számomra.
Ebben a távban az tetszik leginkább, hogy jó esetben is elég sok időt lehet gyönyörű helyeken, a hegyek között tölteni, valamint nem elég csak futni, hanem számtalan felmerülő helyzetet is meg kell tudni közben oldani. Utólag kijelenthetem, hogy ez a szlovén verseny mindkét elvárásomat maximálisan kielégítette.
Szlovéniában a terepfutás más dimenzió
Az első hibát már a rajtra várva kiszúrtam, ugyanis a szálláson hagytam a depóra küldeni szánt frissítőcsomagomat. Szerencsére közel laktunk, így még belefért visszaszaladni érte, és még az eligazításról sem maradtam le. Öt perccel a hajnali négyes rajt előtt foglalták össze a tudnivalókat, majd a mezőny kirontott a mojstranai Hegymászó Múzeum épületéből a még sötét erdőbe.
A frissítőpontok körülbelül tíz kilométerenként követték egymást hegyi menedékházaknál, az elsőnél meg sem álltam, hiszen a kezdeti, szinte sík szakasz a Vrata-völgyben még nem indokolta a megállót.
Azonban hamar világossá vált, hogy a kétóránként tervezett kulacstöltés az előkészített poraimra nem igazán fog megvalósulni. A magashegyi terep a kemény emelkedőkkel és a hosszú lejtőkkel kellően elnyújtotta a két vízvételi lehetőség közötti időt.
Így improvizálnom kellett a meglévő, egyébként meglehetősen bőséges készleteimből, így a Hammer Perpetuem, az Nduranz Energy Drink és gélek, Viblance szeletek, valamint a pontokon felvett csokis piskótatekercs véletlenszerű sorrendje biztosította a szükséges energiát. Napközben még így is szűkösnek bizonyult a vízkészletem, és magán a pályán nem sok extra vízvételi lehetőség volt.
Azt előre lehetett tudni, hogy klasszikus pályajelölés az első és utolsó szakasz kivételével nem lesz. A szervezők biztosítottak papírtérképet, amin berajzolták az útvonalunkat, ez a kötelező felszerelés része is volt, de nem láttam magam előtt olyan helyzetet, ahogy ezen kezdem el keresni magamat és a megfelelő ösvényt. Maradt tehát az órán lévő track, de már az első hegyre kaptatva kiderült, hogy a végtelen kőtengerben könnyű elveszteni az errefelé megszokott piros kör turistajelzést és a megfelelő nyomvonalat.
6300 méter szintemelkedés a Triglav hegyei között
A terep egyébként átlagos magashegyi jellegű volt, jelentős szintemelkedésekkel és lejtőkkel, amelyeken szintén nem tudok sokkal gyorsabban haladni, vagy a meredekség, vagy a kövek miatt. Volt mutatóba néhány sodronyos, mászósabb szakasz, de szerencsére viszonylag rövidek voltak, és nem voltak igazán kitettek, szóval ez ne riasszon senkit vissza.
Az első két hegy volt igazán nehéz, a harmadik mászás már jóval tagoltabb volt, több jól futható szakasszal megszakítva a rövidebb kaptatókat. A sikeres teljesítés kulcsa, azt gondolom, a megfelelő állóképesség és némi magashegyi tapasztalat.
Az időjárással szerencsénk volt, én legalábbis jobban szerettem ezt a borongós, ködös-esős időt, ami néhol rontotta, máshol viszont hozzátett a hegyek látványához. Az itthoni borzasztó hőség szerencsére nem jelentkezett, de azért napközben volt olyan rész, ahol kellően melegem volt, amin a maximális páratartalom sem segített.
De olyan pont is volt délután, ahol még a kötelezően előírt hosszú nadrágot sem éreztem túlzásnak, de végül az esőkabát felvétele is elégnek bizonyult. Az ultrakönnyű nyári futófelszerelésem, amit a Crafttól kaptam tesztelésre, nem a legoptimálisabb körülmények között lett tehát kipróbálva, mindenesetre én nagyon örültem, hogy ki tudtam használni egy ilyen lehetőséget.
A Craft Nordlite Ultra terepcipőjét előzőleg egy maratoni távon volt csak alkalmam kipróbálni, de éreztem, hogy nem lesz vele gond, és szerencsére a felszerelés valóban nem volt problémás pont a nap során.
A sarkamon rendszeresen megjelenő vízhólyagot előző este lanolinos krémezéssel próbáltam megelőzni, valamint reggel le is ragasztottam, amit féltávon cseréltem át. Nagy dolog, hogy milyen sokáig bírta a lábam, csak az utolsó 4 kilométeren éreztem, hogy kidurrantak a vízhólyagok, de ekkor már csak egy erdei lejtő volt hátra, amin valahogy még így is le tudtam botorkálni.
Bár reméltem, hogy az utolsó nagy lejtőn még leérek világosban, de végül csak rám sötétedett, így pókjárásban, a törpefenyők ágaiba kapaszkodva jöttem le a hegyről a fejlámpa halvány fényében. Volt még hat kilométernyi enyhén lejtős dózerút, ahol pedig magamat is meglepve igazi futótempót tudtam produkálni. Motivált a sötétség, nem akartam, hogy a mögöttem haladók megelőzzenek, és
már nagyon be akartam érni a célba.
100 kilométer és 18 és fél óra a célvonalig
Az idei versenyeimen szépen sikerült egymásra építeni a kilométereket, de igazából mindegyikben akadt valami kivetnivaló. Hol a meleg ütött fejbe, hol a vízhólyagok tették kellemetlenné a lépéseimet, hol a frissítést lazáztam el. Az a tény, hogy egy száz kilométeres versenyt tudtam ilyen jól lehozni, hatalmas elégedettséggel tölt el.
Még úgy is, ha objektíven nézve lehetett volna kevesebb az állásidőm, vagy ahol lehetett volna, futhattam volna gyorsabban. De nincsen ha, és az eddigi legkeményebb futóversenyemen vagyok túl, amit 6300 méter szintemelkedéssel,
18 és fél óra alatt a 6. helyen teljesítettem.
Ami még nagyobb dolog, tekintve, hogy a körülbelül 60 indulóból csupán kilencen értünk célba, a többség átnevezett a maratoni távra, vagy a 75. kilométernél található szintidőn akadt fenn.
Nem tudom, hogy mi a szervezők terve ezzel a százas távval, kidomborítják a pálya nehézségét és az alacsony teljesítési arányt, vagy inkább elengedik, és visszahozzák a rövidebb hetvenes távot.
A verseny nincs klasszikus értelemben túlszervezve, bár az önkéntesek munkáját a pontokon ki kell emelnem, de például sem előzetes rajtlistát, sem napközbeni részeredményeket nem találtunk, ami azért elég hasznos lett volna. Viszont mégiscsak Szlovénia legmagasabb hegyei között vezet az útvonal, aminek a szépségéért viszont
maximálisan megérte nekivágni ennek a kalandnak.
