Én és a futás… őszintén szólva hosszú ideig köszönőviszonyban sem voltunk egymással. Az általános iskolai tornaórák kötelező futásait nagyon nem szerettem: sokszor kellett versenyezni, amitől teljesen kikészültem, szúrt az oldalam, és az ájulás kerülgetett. Később, a gimiben a 26-os buszon zötykölődve blicceltük el a szigetkörök nagy részét a barátnőmmel.
Ilyen tapasztalatokkal, és abban a biztos tudatban, hogy én soha nem fogok tudni „rendesen” futni, engem lepett meg a legjobban, amikor sok-sok év múlva, szinte a semmiből jött egy sugallat: nekem ezzel még dolgom van. Gyakorlatilag a fotelből felpattanva – két, akkor már nem is annyira kicsi gyerek mellől – indultam el ezen az úton, és járom azóta is, kisebb-nagyobb kihagyásokkal.
A komfortzónámból egyre nagyobbakat kilépve egyre többféle versenyre is elmerészkedem: futottam hőségriadóban, hóban-fagyban és csúszós, sáros motocrosspályán egyaránt. Volt, hogy jótékonysági céllal, de olyan is, amit magamért. Hétköznapokon általában egyedül, néha barátnővel, vagy egy összetartó csapat tagjaként, kutyusok társaságában.
Hálás vagyok a futásnak, mert amellett, hogy korábban elképzelhetetlen kalandokba visz, és folyamatos fejlődésre késztet, remek embereket ismerhetek meg általa. Köztük a RunnersMag „kemény magját”, akiknek hála írhatok is a hobbimról. Újságíróként pedig nem is kívánhatnék ennél testhezállóbb feladatot.
